Petőfi-telepi Művelődési Ház

A Neolitikumtól az Unesco világörökségig, a pizza elképesztő története:

Egy ezerérves történet, egy a világ minden pontján ismert olasz tradíció, a pizza valóban egyike Olaszország legismertebb jelképeinek.
Az idővel az olasz (és elsősorban nápolyi) konyha márkanevévé váló étel eredete egészen az idők hajnaláig nyúlik vissza. A Neolitikumban a Közel-Keleten felfedezték a mezőgazdaság elterjedésével az ott élők, hogy pirított és őrölt gabonafélékből vagy kovásztalan kenyérből készült polenta kövön kisütve valóban finom és gusztusos ételt eredményez. Hála azután az ókori egyiptomiaknak, az élesztő feltalálóinak ezek a tésztafélék könnyebbé és emészthetőbbé váltak. Így született meg a kenyér.
A kenyér feltalálása után a pizza történte az ókori Romában folytatódik. A fölművesek az őrölt búzaszemeket vízzel gyúrták tésztává, sóval és erős aromájú gyógynövényekkel ízesítették. Az elkészült kerekre formázott lepényt (focaccia rotonda) kemencében sütötték ki a hamu melegében (mint a mi mesebeli. hamuban sült pogácsánkat). S bár valószínű a nápolyiak ezt sértőnek fogják találni, Rómában terjedt el az a szokás, hogy a lédús ételeket ilyen többé-kevésbé kerek formájú lepényen tálalták. ( Valószínű ezt örökítette meg Vergilius az ie. első században keletkezett Éneász című eposzában, amikor arról ír, hogy az elfogyasztott ételekkel együtt megettük az asztalt is…) De ez a lepény még csak nagyon távoli rokona annak a finomságnak, amit ma élvezhetünk a Vezúv árnyékában. Hiányoznak azok az összetevők, amelyek még évszázadokig ismeretlenek voltak. A VII. században a lombardok megjelenésével terjed el egy gótikus lombard kifejezés a „bizzo” néhány esetben „pizzo” –ként,harapás értelemben. Ezer körül jelennek meg az első hivatalos dokumentumok, amelyek már a „pizza” szót használják pl.1195-ben egy abruzzói dokumentumban, majd 1300-ban a Római Kúria leírásában, ahol a „pizis”” pissas” szót használják a félsziget déli és közép részén készített tipikus pékárura.
Míg végül Benedetto Di Falco költő és esszéíró „ Nápoly ősi helyeinek leírása „ című művében a következő képen fogalmaz” a focacciát Nápolyban pizzának mondják”És egyre jobban leterjed a kifejezés és maga az étel , elsősorban a déli terülteken, mint egy lepénykenyér, amelyet zsírral, sóval , fokhagymával ízesítenek. Hamarosan a disznózsír helyére lép az oliva olaj, megjelenik feltétként a sajt és visszatérnek a gyógynövények. Így a XVII. század elején már leírásokban is megjelenik az illatos bazsalikomos recept, amely a pizza alla Mastunicola nevet viseli (tájszólásban: Nicola mester pizzája…)
És akkor megérkezik a paradicsom.
Az 1600 években már valóban a mai pizza megszületésénél tartunk. Megvan a kenyértésztánk fatüzelésű kályhában kisütve, ízesítve zsírral, sóval, fokhagymával, ritkábban ló sajttal és bazsalikommal e (a ló sajt nem lótejből készül, de ez már egy másik történet.) Amerika felfedezése után megjelenik a paradicsom Olaszországban is és minden másmilyen ízű lesz. Az olasz konyha szószként kezdte használni az újdonságot egy kis sóval és bazsalikommal ízesítve. Innen már csak egy lépés volt, hogy ez felkerüljön a pizzára, bár ekkor még mozzarella nélkül, ami majd csak 1800 körül érkezik meg ebbe a történetbe. Addigra a pizza már elterjedt a köznép körében, de nem csak közöttük, hanem bárok, hercegek és uralkodók is szívesen fogyasztották, olyannyira, hogy a Bourbonok fogadásakor az ünnepi asztalra is felkerült.
Az igazi pizza
Az 1880 –as években a nápolyi pizza készítők különféle pizzákat árultak, amelyek nagy népszerűségnek örvendtek. Amikor 1889-ben az egységes olasz állam második királyas I.Umberto király és feleséges Margherita királynő sétát tett a városban , Raffaele Esposito, az akkori legjobb pizza készítő is köszöntötte az uralkodói házaspárt.
Három klasszikus pizzát készített nekik: pizza alla Mastunicolát (sertészsír, sajt, bazsalikom), pizza alla Marinarát (paradicsom, fokhagyma) , olaj, oregánó), valamint Margherita királynő tiszteletére egy paradicsom, olaj, mozzarella, oregano feltététtel készült pizzát, amelynek színei szándékosan emlékeztettek az olasz trikolorra.
A felséges királynő annyira nagyra becsülte a pék így megnyilvánuló nemzeti éréseit, hogy levélben mondott köszönetet. Viszonzás képen Raffaele Esposito a feltétek ezen kombinációjának a „pizza Margherita” nevet adta.
A 19 és 20 században a pizza megállíthatatlanul terjedt el dél Olaszországból először észak Olaszország falvaiban, majd nagyvárosaiban. A második világháború után pedig az egész világon. Nem véletlen , hogy egy ekkora népszerűségnek örvendő és ekkora történelmi múltra visszatekintő étel jelölést kapott arra, hogy bekerüljön az UNESCO világörökségei közé.