Petőfi-telepi Művelődési Ház

Novella pályázatunk megosztott első helye: A Kiserdő-hadművelet (Almásy István)

A Kiserdő-haditerv

Valahol ott kezdődik a telepünk, ahol a Belváros felé kilesnek a fák a töltés mögül. Inkább talán kikacsintás ez; mit tudnak odaát a

romantikáról, ahol a terecskén csak három, kukacra leső feketerigó húzkodja minden reggel a nyirkos levelek alól a gyanútlan férgeket? Mókusuk, teknősük, vadkacsájuk soha nem volt, ezután már nem is lesz.

A mi Kiserdőnk hajdan komor tölgyes helyén kúszott ki a földből, sokáig göthösködő városlakóknak pihenőparkot terveztek ide. A nyomor oldotta meg a nadrágszíjként elnyúló ligetecske sorsát; napjainkban zászlóként integető fólia-kalyibák koszos lepedőit lengeti a szél.

Emberek laknak ott, a víztől kiveszett és megdőlt juharfa alatt életek parázslanak. Kerekezve hajtok a telepi szélső sor lassan hajlott korú házai előtt, amiket itt-ott felszabdal, hencegve feldíszít néhány újonnan épült mini palota. Ez utóbbiak talán idegenek is nálunk.

Ha festő lennék, én nem a palotákat festeném. A szívhez közelebb kell hogy legyen a viskó, a sok miért, az, hogy azok a lakók is talán valamikor tusos lubickolásról, gőzölgő csülkös bablevesről, a széltől fútt kémény alatti kályha téli duruzsolásáról álmodtak.  Fenn a falon méltósággal koccanó ingaóra ütemére szerettek volna ébredni, s mint bögrébe pottyantott aranypénzt, úgy látták lelki szemeik előtt a sárgásbarna teát, amin a melegtől vékony citromkarika evez és evez tova, a feltornázott gőzpamacsok alatt.  Mindenki „Kuglerről” álmodónak születik, saját akaratán kívül. Egy részük kívül reked az álmokon, lesznek töltés alatti kalyibák száműzöttjei.

Hetente kikarikázok a viskósorra, de nemigen kívánom a számkivetetteket zavarni sem. Nem kellünk mi oda, nem, ha segíteni nem akarunk. A fák között jajvörös  nyakkendő és valamilyen villamos kábel van összekötve, azon himbálózik néhány kesze-kusza ing, US ARMY feliratú póló, lukaktól szellős, csomóban görnyedő zokniféle. Lehetnek ezek kapcák is, a régi világ zoknikat helyettesítő szerencsétlenségei, mert a fagy és a víz olyan kegyetlen, mint egy vasorrú bába, vagy maga az ördög.

Leállok, a garázssor között nézem a mozgolódást. Nyűtt rókakucsma szemöldökig nyomva a nő fején, de lehet az férfi is, mert a nadrág itt nem divat kérdése. Talán a tarkán festő kabát lehet női, fehér sportcipő alatt ropog az avarra landolt rőzse.

Kiféle lehet ez a szerzet – tűnődöm szótlanul, de amíg nem néz át a csatornán túlra, nem mozdulok. Lenézek a kerékpár láncára, ha kell megmatatom úgy alibiből. Hiszen egy haditervnek része ez a kiserdei vizit.

Majdnem imádkozom. Csak egyszer, egyetlen egyszer megtehessem, hogy egy menüvel meglephessem ezt a lakót, a párját, az arrébb táborozó ösztövér öreget. Mert amott is mozog valaki, jön a kalyiba felé, a suhángok, mint a mankók fogják körbe a poroszkálót. Ketten már kétségtelenül laknak itt, korbács nélkül is szétfeslett rongyokkal fedve, mert sujtás nélkül is lehet ütni.

Akit nőnek hittem, becserkészem.

A belvízi átemelőnél oldalról közelítek, majd feltolom az öreg Csepelemet egészen a töltésig. Úgy teszek, mintha a lépcsők felé mennék, át Tarjánig, ne látsszék, hogy másban sántikálok.

Az út felén túl, balra kis csapás visz befelé a második kalyibáig. Ez lehetne a  Nyomor sor kettes szám, de itt nincs polgári rend, nincs jog sem igazán. Ezek a lakók itt csak slendriánság okán maradtak meg eddig, hiszen az ő helyük a közösségi szálláson lenne jogszerű. Pedig ha valami utálatos ma, az a kollektív, nyilván a közös lónak a háta miatt.

Akácok, nyeszlett ringlócsemeték meredeznek egy nagy diófa árnyéka alatt, ki tudja, hogy mikor ültették és kik, ezeket a gyümölcsfákat? Talán isteni kezek mozgatták a faültetőket, tudva, hogy ősszel jól jön pár szem dió, vadbarack, ringló. Az elesettek bizonyára élnek is a lehetőséggel.

Mint egy ágaskodó ló, úgy fordítom vissza a kerékpáromat, majd meglátok egy letört akácágat, aminek a töve odaér a csapás sodrásába. Még mindig nem fedeztek fel a viskó felől, így a haditerv első része sikerült is. Arra a vastagocska ágra fogom tenni az ételhordót holnap, rajta felirattal: FRISS ÉTEL ! NEKTEK HOZTAM!  – ez lenne a szöveg, majd, mint aki jól végezte dolgát, kocogóra fogom a kétkerekűt. Most már csak tenni kell.

Csak a telepi hentesünk előtt szállok le a gépről.

Odabenn nyüzsgés, kurta sor, két eladó sürög-forog fehéres köténnyel a pult mögött. A pult telis-tele áruval, véres hurkától a marhacsontig, csirkeapróléktól a szűzpecsenyéig. Igazán, itt panasz nem lehet.

– Kedves Katika, kérnék egy sertéslábat, három farkat, két nagy húsos csontot – mondom egy lélegzetre. Hitvány kis aprólék ez náluk.

A fekete menyecske gyakorlott mozdulattal szórja a fóliába az apróságokat, majd összegzi:

– Hatszázhúsz egész forint – mondja, majd lép is a következő vásárlóhoz. Inkább ennél többet, mint kevesebbet fizetnek mellettem.

Felugrom a fémparipámra, irány a Fő tér környéket. Otthon belefogok a holnapi menübe ; kifundált terv szerint szeretnék örömet okozni.

A lábos tartalmából, nem látó illatok szállnak fel a hideg konyhámban, készül a meglepetés, noha némi drukk van még bennem. Oda tudom-e csempészni az öreg éterhordót, azok kapják-e, akiket láttam kószálni nyomorgó viskójuk közelében? Lehetnek-e egyszer mifajtáink ezek az elesettek?

Másnap minden ment, mint egy óramű. Furcsa vendégfogadás az ilyen, meg egy fecske nem is nyár.  Még a tavaszra is várni kell valameddig. Az ember a lelkiismerete miatt nem nyughat odalenn sem. A Teremtő összevont szemöldökkel vág majd rendet a paloták között. És száll, száll a por, a szemétté lett kivagyiság, és belepi a kalyibákat.

Pont azokból lesznek a múzeumok, örök emlékül. Mi sok ilyent hagyunk az utókorra.